"Otthagyja a fogát"...Vagy inkább a lábát?

Az Octopoteuthis deletron kalmárfaj életmódjáról nagyon keveset tudunk még,  azonban nemrég érdekes jelenségre lettek figyelmesek a kutatók. Az állat ragadozókkal szembeni védekezését vizsgálták, ahol egy súrolókefe jelentette a predátort. A O. deletron először átkarolta lábaival a kefét, majd két, világító lábát hátrahagyva elmenekült. A Monterey-öböl Akvárium Kutatóintézetének dolgozói szerint ezzel a művelettel az ellenség megzavarása a célja, ugyanis a leszakadt lábak egy ideig még önállóan mozogtak, elterelve ezzel a ragadozó figyelmét.

Ennek a mélytengeri kalmárnak azonban nem ez az egyetlen furcsa szokása. Azt is megfigyelték már, hogy párzáskor ugyanolyan valószínűséggel választ azonos nemű egyedet, mint ellenkezőt. A Biology Letters című magazinban 2011-ben megjelent egy cikk, miszerint a hímek vagy nincsenek tisztában párjuk nemével, vagy nem is érdekli őket.

A mélytengeri állatok kutatása nem könnyű feladat, így lehetséges, hogy idővel még több különös tulajdonságára bukkannak ennek a kis jószágnak.

Forrás: explorerworld.hu

Bejegyzés a Barangolások hazánkban és környékén blogomból! (http://vadmagyarorszag.blogspot.hu/)

(2012.07.19-21.)

Nagy izgalommal indultam neki az útnak, mert cirka 6 éve volt már annak, hogy utoljára kenuban ültem. Akkor az Ipolyon tartottunk 5 napos túrát némileg különböző felállásban.  Nagyon élveztem: tetszett a nomád életmód, reggelente a sátorbontás, aztán a vízreszállás, az alkonyig tartó evezés, utána a kikötőhely-keresés, esténként a bográcsolás... Szóval az egésznek volt egy fílingje. Nem is beszélve a vízben álldogáló hatalmas bikáról, akit kicseleztünk, a cirka 32 átemelésről, a számtalan dzsumbujról, amin órákig tartott az átvergődés... Nos, az is megérne egy külön bejegyzést.

Ilyen emlékek szálltak meg a kocsiban Doborgazsziget felé, és várakozással teli izgalommal szálltam ki este 10 óra felé a kocsiból, köszöntve a többieket. A fogadtatás már kevésbé volt kellemes, ugyanis Gabó azzal a hírrel várt minket, hogy az egyik család majdnem ottmaradt az aznapi túrán. Történt ugyanis egy veszélyes borulás, amiben a résztvevők-két gyerek és a szüleik - éppencsak ki tudtak kászálódni a hömpölygő vízből. Később kiderült, hogy rossz elágazásnál fordultak be, és egy "áthaladni tilos" szakaszra tévedtek. Ahelyett, hogy átemelték volna a kenukat, egy veszélytelennek tűnő zúgóba hajtottak. Az első hajónak sikerült átverekednie magát, de a második fennakadt és felborult. 

Táborhelyünk

Tescos sátrunk :)

Nos, ezzel a hírrel fogadtak bennünket és ezzel rögtön el is ment a kitörő bátorságom. Azzal nyugtattak, hogy tanultak az esetből és hogy most már van térképünk. Próbáltam elfeledkezni a dologról, így Zsoltival felállítottuk a kis sátrunkat-amit a minap vettem a Tescoban.

Hál istennek száraz volt az éjszaka, így elég jól aludtam a kis sátrunkban, ellenben Zsoltival, aki enyhén magzatpózba kényszerült, mivel túl rövid volt neki a sátor.

Másnap felhős reggelre ébredtünk és egy kiadós reggeli után vízre szálltunk, összesen három hajóval.

Egyszerűen leírhatatlan az a látvány, ami fogadott bennünket: a természet puszta gyönyöre, a fel-felrebbenő gémek, a kicsinyeiket nevelgető hattyúpárok, a sziklákon ülő kormoránok ejtettek bámulatba mindnyájunkat. Olyan helyekre jutottunk el, ahova gyalogszerrel nem lehet. És a talán több száz éve háborítatlan természet fogadott bennünket. A Szigetköz Magyarország egyik legjelentősebb vizes élőhelye. A teljes hazai edényes flóra közel 50%-a, a hazai halfajok mintegy 80%-a található meg itt. Láperdők, ligeterdők, mocsárrétek otthona és ezzel számos védett állat és növényfaj élőhelye. 

Kis hattyúcsalád

Az egyik kiságban

Mikor először kikötöttünk, hogy megpillantsuk a túloldalon folyó „Nagydunát”, nem kis meglepetésünkre egy rókakölyök üldögélt az úton tőlünk cirka 70 méterre. Mikor eltűnt, óvatosan a keresésére indultam, ugyanis egyik régi nagy vágyam volt, hogy egyszer jó minőségű képet készíthessek egy vadon élő rókáról. Sajnos sikertelenül bóklásztam utána, azonban mikor visszatértem a többiekhez, egyszer csak megpillantottuk, amint felénk araszol egy másik úton. Csodálva néztük, ahogy félelem nélkül közeledik, habár olykor meg-megállva vetett ránk egy kósza pillantást, hogy éppen mit csinálunk. Őt bámultuk. Nem hittünk a szemünknek, mikor tőlünk 5 méterre bekúszott egy bokor alá és onnan figyelte 9 fős csapatunkat. Nem moccant. Talán azt hitte, sikerült észrevétlenül elbújnia. Miután újra hajóba szálltunk, még láttuk, ahogy a parton bóklászik némi maradék után kutatva. Sajnos hiába, mert nem volt nálunk semmi maradék.

Elindultunk vissza a táborhelyre, kikötöttünk, majd úgy döntöttünk páran, hogy még teszünk egy kis túrát felfelé, állítólag gyönyörű arrafelé az erdő. Utólag visszagondolva a látványra, semmi pénzért nem lehet az ilyet kihagyni. Tény ami tény, sodrás ellen evezni kicsit fárasztó, de nagyon megérte. A zegzugos erdő élettel teli, háborítatlan részébe értünk. Szinte hívogattak a fák, mintha azt susogták volna: „Gyertek, vár rátok a béke, befogadunk Titeket!”

A folyó békésen csordogált az erdő mélyén, mi pedig tátott szájjal, csendben révedeztünk a lenyűgöző táj ölébe. A fák kilátszó, kanyargós gyökerei azonban jelezték, hogy áradáskor megborul a harmónia és háborogva zúdul lefelé a víz.

Hajó az alagútban

Visszatérve a táborhelyre a bográcsos lecsó már készülőben volt; alig vártuk, hogy azt is lapátolhassuk-a szánkba. Vacsorára –sajnálatunkra- megérkezett az ügyeletes vihar is. Abban reménykedve, hogy a Tescos sátor vízhatlan, lefeküdtünk aludni. Azonban hamar kiderült, hogy a tesco gazdaságos termék azért olyan olcsó, mert kihagyják belőle az anyagot. Így hát, a nagy villámlások és zuhogó eső közepette beültünk a kocsiba aludni. Nem sokkal később olyan kényelmetlennek éreztük az autót, hogy inkább vállaltuk a sátrat. Így aztán, azt is lehet mondani, hogy kint aludtunk az esőben. Ráadásul olyan égszakadás volt, hogy végig reszkettem, nehogy ránk dőljön egy fa. Az egyik villámlás akkorát csapott, hogy majd’ beszakadt a dobhártyám, valószínűleg közel lehetett hozzánk.

Reggel úgy ébredtem, mint akit háromszor kimostak, kicentrifugáztak, de nem teregettek ki. Azt  hiszem mondhatom, hogy az volt eddigi életem egyik legkellemetlenebb éjszakája. Békésen megreggeliztünk, kényelmesen összepakoltunk és dél felé már úton is voltunk hazafelé.

Remélem csináltam egy kis kedvet annak, aki azt fontolgatja, a Szigetközben tölt pár napot. Evezés és túrázás céljából is érdemes meglátogatni ezt a varázslatosan gyönyörű részét Magyarországnak!

További képek:

Kokainnál is többet ér a rinocérosztülök

Az hagyományos ázsiai orvoslás szerint az orrszarvútülök gyógyír a legkülönfélébb betegségekre: többek közt a kanyaróra, lázra és a legújabb felvetések szerint a rák ellenszere is. Habár mindezt nem igazolja a mai orvostudomány, százával ölik a rinocéroszokat az orvvadászok. Elsősorban Afrika -Dél-afrikai Köztársaság és Zimbabwe- területén ejtik el a rinocéroszokat. A fő úti cél Vietnám illetve Kína, ahol azonban nem mindenki engedheti meg magának ezt a „luxuscikket”: a tülök grammja 33-133 dollár, vagyis drágább lehet, mint az arany vagy a kokain.  Habár időközben Kína betiltotta a rinótülök alkalmazását a hagyományos orvoslásban, a feketepiaci árusítás megmaradt, így továbbra is tart az öldöklés.

Ma a Földön 5 orrszarvúfaj él: a szélesszájú (Ceratotherium simum), a keskenyszájú (Diceros bicornis), az indiai (Rhinoceros unicornis), a szumátrai (Dicerorhinus sumatrensis) és a jávai (Rhinoceros sondaicus). Ebből a keskenyszájú orrszarvú nyugat-afrikai alfaját 2011-ben kihalttá nyilvánították, a szumátrai állományát megtizedelték az orvvadászok, a jávai orrszarvúból pedig körülbelül 30 példány él, de Vietnám területén 2010-ben lőtték le az utolsót.

Az orvvadászok gyakran nyomkövetőt bérelnek fel, aki sötétedésig követi a kiszemelt állatot, aztán rádión útba igazítja őket. Miután így könnyedén rálelnek, leterítik és lecsapják két tülkét, a tetemet pedig otthagyják a hiénáknak és a keselyűknek. Az elvetemültebbek a szemét is kivágják, ha pedig vemhes nősténnyel állnak szemben, akkor borját kimetszik, ugyanis jó pénzt kapnak érte a dél-afrikai népi orvoslás híveitől.

John Hume, a világ egyik legnagyobb magán orrszarvúcsordájának tulajdonosa szerint nem kellene elpusztítani egyetlenegy orrszarvút sem ahhoz, hogy kielégüljön a vietnámi piac:

„Ha kábé nyolc centivel a töve fölött levágjuk, két év múlva visszanő eredeti hosszára. Kiapadhatatlan a szaruforrás, csak ne pusztuljon el az állat!”-magyarázza elméletét. Telepének főállatorvosa minden héten kiválaszt egyet Hume rinóiból, elkábítja, majd mindkét tülkét megmetszi. A húsz perces eljárás után az állat már vidáman legelészik a csordával.

Az orrszarvú tülke egyébként nem más, mint egy szaruképződmény, csakúgy, mint az ember körme, vagy a ló patája. Véleményem szerint gyógyhatásának titka nem az összetételében rejlik, hanem a hitben, amit az emberek belevetnek.  Az agy képes gyógyítani, ha elhisszük. Amire sokat gondolunk és nagyon akarjuk, azt az agyunk megteremti.

Forrás: National Geographic újság,  2012. márciusi szám

Állatgyász

        Az ember hajlamos azt gondolni, hogy bizonyos tulajdonságokkal csak mi rendelkezünk: „intelligenciával”, eszközhasználattal vagy éppen öntudattal. Azonban a tudomány előrehaladtával ezek az elméletek sorra megdőlnek. Eszközhasználatot például számos állatnál megfigyeltek már:különböző főemlősöknél, madaraknál, de még egyes polipoknál is.

De vajon mi a helyzet a halállal? Képesek-e az állatok valamilyen formában érzékelni a közelgő halált? A mai kutatások azt mutatják, hogy az állatok döntő többsége nincs tisztában a halál fogalmával. Azonban akad néhány érdekes kivétel!

Már számos kutatás számolt be arról, hogy az elefántok felismerik fajtársaik tetemét és csontjait. Ha vándorlásuk során ilyenbe botlanak, különös viselkedést mutatnak: mintha gyászolnának. Szinte szertartásszerűen körbeállják a csontokat, emelgetik és tapogatják őket.

http://indavideo.hu/video/Elefant_gyasz

Nemrég egy müncheni állatkertben lehettek szemtanúi a gondozók, amint egy halott kölyköt gyászol a csorda többi tagja

Az ember legközelebbi rokona a csimpánz, így nem meglepő, hogy náluk is felfedezték a gyászolás „képességét”. Az Oxford Egyetem kutatói- dr. Bíró Dóra és munkatársai- a guineai vadonban figyelték meg a jelenséget. A kutatócsoport a nap 24 órájában figyelte egy csimpánzcsoport viselkedését. A populáción egy légúti szerveket érintő járvány söpört végig, ami számos újszülött csimpánz életét követelte. Egy nőstényt figyeltek meg, amint halott kölyke tetemét még hetekig (mintegy 68 napig) magával hurcolta. Habár a tetem már teljesen összeszáradt, az anya még mindig gyakran élőként bánt vele: vakargatta őt vagy éppen vele aludt. A nőstény fokozatosan vált meg kicsinyétől: idővel engedte, hogy mások hozzáérjenek a tetemhez vagy fiatal csimpánzok játszanak vele:

http://videa.hu/videok/tudomany-technika/csimpanzok-es-a-halal-etologia-3jeX5Ci937OjHmUg

Hogy valójában mit értenek meg a halálból a csimpánzok, továbbra is egy igen nehezen megválaszolható kérdés maradt.

"Megfigyelőkként mi magunk csak az állatok viselkedését látjuk, így a belső megértés valódi mértéke sajnos rejtve marad előlünk. Valószínű, hogy valamilyen mértékben azért "felfogták", ami újszülöttjeikkel történt. A halál tényét talán megérthették: a holttestek hordozása az elvesztett rokon halálának feldolgozásával lehet egyenértékű. Ami biztos, hogy nagyon szoros az a kötelék, ami a csimpánzanyákat és kicsinyeiket összeköti. Az anyának emiatt nagyon nehéz a kicsit feladni, még akkor is, ha kölyke már nyilvánvalóan halott"- mondja dr. Bíró Dóra a kutatás résztvevője.

Forrás: origo.hu

Őserdő a föld alatt!

A közép-vietnámi Phong Nha-Ke Bang Nemzeti Parkban található több mint száz barlang közül még sok feltárásra vár. Az egyik ilyen barlangot szemelte ki egy maroknyi elhivatott brit és vietnámi barlangász, akik 2009 tavaszán alászálltak a Hang Son Doongba (Hegyi folyó barlangja). Ekkor 4 km-es szakaszt tudtak bejárni, ugyanis egy 60 méter magas kalcitszirt állta útjukat, ami később a „Vietnámi Nagy Fal” nevet kapta. Egy évvel később visszatértek a helyszínre, hogy megmásszák a meredek falat és megismerjék az ismeretlent.

„Nyújtogatom a nyakamat, de az óriási üregben lámpám gyönge fénye épp annyit ér, mintha a koromsötét éjszakai eget kémlelném vele” – meséli Jonathan Sims, az egyik barlangász.

A Son Doong barlang 2-5 millió éve alakult ki. A mészkőrögben a Rao Thuong folyó egy törésvonal mentén a hegység alá bukott kivájva ezt a hatalmas barlangrendszert. A terület felderítésére induló expedíciósorozat 1990-ben indult Howard Limbert és felesége vezetésével. Egy helybéli lakos, Khanh segítségével járták a vidéket. Khanh még kisfiú volt, mikor apja meghalt, így egyedül kellett élnie a dzsungelben. Sokszor volt kénytelen meghúzni magát barlangok belsejében. A Son Doongban is járt, azonban a bejárat pontos helye feledésbe merült, így három expedíció kellett hozzá, hogy újra rátaláljanak.

„Kikapcsoltam a fejlámpámat, hogy érezzem, mennyire mély a feketeség. Eleinte semmit sem látok, de ezután szemem hozzászokik a sötéthez és meglepetésemre valami halovány, kísérteties derengés tűnik föl előttem. Fölkapaszkodom egy meredek emelkedőn, megfordulok – és döbbenten állok… Hihetetlen fénykéve árad fentről a barlangba, akár valami zuhatag.”,

A „Figyelj a dinoszauruszokra” víznyelő mennyezetén lévő, csaknem 100 méter átmérőjű „résen” a Nap sugarai buknak a föld alá. A csaknem 240 méter magas és 100 méter széles barlang csodálatos növény- és állatvilág otthona. Moszatok, őserdei növények, páfrányok és pálmák borítják az óriási sziklákat. Anette Becher, német barlangász-biológus tipikus sötétben élő állatokat talált itt: fehér ászkarákokat, különböző halakat és ezerlábúakat. A következő, még az előzőnél is nagyobb terem az Edámi kert nevet kapta, ahol 30 méteres fák, liánok és csalánok borítják a felszínt.

A Vietnámi Nagy Falat 2010-ben mászták meg a barlangászok. A tetejéről már látni a barlang másik, északi kijáratát. Különös geológiai képződményekben sincs hiány: cseppkőóriások és barlangi gyöngyök egyvelege ejtette ámulatba őket. Utóbbi nagyon ritka képződmény. A barlangi gyöngyök úgy keletkeznek, hogy a mésszel telített vízcseppek lehullnak a mennyezetről az aljzat apró kőzetszemcséire. Minden csepp fordít és mozgat egy kicsit a mélyedésben ülő szemcsén, amire leheletvékony rétegként kiválnak a kalcitkristályok. Hosszú évezredek alatt kisebb-nagyobb kalcitgömbökké nőnek. A Son Doongban talált barlangi gyöngyök közel teniszlabda méretűek, így a világon az eddigi legnagyobbaknak számítanak.

Mindenütt, ahol a fény bejut a Hang Son Doong barlangrendszerébe, élet burjánzik: majmokat, kígyókat és madarakat jegyeztek fel a kutatók. A feltárás kezdeti szakaszban van, így rengeteg munka vár még a lelkes csapatra. Azonban csak novembertől áprilisig tart a barlangász-szezon, ugyanis itt ilyenkor van a száraz évszak. Az év többi részében beköszönt a monszun, ekkor a megáradt folyó elönti a járatokat és járhatatlanná teszi a terepet. A Hang Son Doong talán a világ legnagyobb barlangja, így sok időbe telik, míg a barlangászok, botanikusok és zoológusok feltárják minden apró titkát.

Forrás: National Geographic magazin, 2011.június-i szám

Képek: http://ngm.nationalgeographic.com/2011/01/largest-cave/peter-photography

Új makifajra bukkantak Madagaszkáron

2008-ban és 2009-ben egy kutatócsoport érkezett a madagaszkári Sahafina erdőségbe, hogy felmérje és katalogizálja az ott élő makikat. Valamennyi útjukba tévedt makinak megmérték a testhosszát, tömegét, valamint genetikai elemzés céljából apró bőrmintákat vettek tőlük. A genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy néhány egyed eltér a többitől, vagyis új fajra találtak.

A Microcebus gerpi („Gerpegérmaki”) egy hörcsög méretű, hosszú farkú, kis fülű, 60-70g tömegű maki. Éjszakai életet él, valószínűleg mindenevő, azonban viselkedéséről többet még nem tudunk. Legközelebbi rokona a Jolly-egérmaki, aki mintegy 250km-re él tőle. A két faj élőhelyét egy nagy folyó választja el egymástól, úgyhogy egymással nem szaporodnak.

A makikat nagyban veszélyezteti a helyi fakitermelés illetve vadászat, így ha nem korlátozzák ezeket a tevékenységeket, lassan megszűnik természetes élőhelyük is.

Forrás: http://www.ng.hu/Termeszet/2012/01/uj_makifaj_madagaszkaron

Titokzatos tengeri lények III. - Tengeri vidrák

A vidraformák (Lutrinae) a menyétfélék egyik alcsaládja. Ma 13 fajjal képviselteti magát, nagyrészt édesvizek lakói. Remekül alkalmazkodtak a vízi életmódhoz: áramvonalas testük van és úszóhártya feszül ujjaik közt.

A tengeri vidra (Enhydra lutris) a Csendes-óceán északi részének partközeli régióiban él.  Tápláléka többnyire tengeri gerinctelenekből áll-kagylókból, csigákból, rákokból-, amit a tengerfenékről gyűjt össze. Mindkét mellső lába alatt nyújtható bőrzseb van, ezekben tárolja zsákmányát, míg a felszínre ér. Vadászás és táplálkozás közben eszközt is használ: a kúpcsigát egy kő segítségével ütögeti le az aljzatról és akár többször is le kell merülnie ahhoz, hogy sikerrel járjon. A felszínre hozott zsákmányt a hátára fordulva, lebegve fogyasztja el. A kagyló héját egy kő segítségével ügyesen feltöri, majd a belső részeket megeszi. A tengeri vidra az egyetlen tengeri emlős, aki képes az eszközhasználatra. Gyakran szórakozásból is játszik a kövekkel. 

A hideg tengeri víztől csak vastag bundája védi, ugyanis nincs felhalmozott zsírrétege. Éppen ezért nagyon óvatosnak kell lennie: a hőszigetelés a védőszőrzet tisztaságától függ, így ha például olajos lesz, összetapadhat, aminek következtében a hideg víz a bőréig hatol és ez akár az életébe is kerülhet.

Habár ideje nagy részét magányosan tölti, pihenéskor az azonos neműek csoportokba verődnek, mancsaikkal átkarolják egymást és úgynevezett „tutajokat” alkotnak. Egy tutaj 10-100 egyedből áll, de találtak már 2000 főset is. Ilyenkor hátsó lábukat testükhöz szorítják, így csökkentve a hőveszteséget.

A tengeri vidrák párzási ideje egész évre kiterjed, a vemhesség 4-12 hónapig tart, ugyanis a nőstények képesek késleltetni a beágyazódást. Az ellés után az anya órákig nyalogatja kicsinyét, majd a szőrébe annyi levegőt fúj, hogy a kölyök szinte fadarabként lebeg a felszínen, mert képtelen lemerülni.

A tengeri vidrák hírhedtek utódgondozásukról: a nőstény állandó figyelmet mutat kölyke iránt (sőt, néha árvákat is befogad): a mellkasán öleli, hogy távol tartsa a víztől és alaposan átvizsgálja bundáját. Ha vadászni indul, barnamoszatba tekeri, nehogy elsodorja a hullám. A gondoskodás ellenére a vidrakölykök csupán 25 százaléka éli túl az első telet. Az elpusztult kölyköt a nőstény még napokig gondozza.

A világ leghíresebb tengeri vidrája, Nyac, egy olajkatasztrófa áldozataként került a vancouveri állatkertbe 1989-ben. 2007-ben a youtubera felkerült egy videoklip, amin másik fajtársával mancs a mancsban lebegnek a víz felszínén. Az első két héten másfél millióan nézték meg a felvételt, amivel a megosztó portál egyik legnépszerűbb videója lett. Nyac 2008-ban, 20 évesen hunyt el.

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Tengeri_vidra