Új földrész: A Nagy Csendes-óceáni Szemétsziget

A kezdetek

A történet 1988-ban kezdődött. Ekkor a NOAA (National Oceanic and Atmospheric Administration) egy olyan feltételezést tett közzé, melyben egy szemétsziget létezését jelzi előre valahol az óceánon. A jóslat néhány alaszkai kutató eredményein alapszik, akik 1985 és 1988 között a lebegő műanyagok mennyiségét mérték a Csendes-óceán északi részén.

Az eredmény tengeri hulladék felhalmozódásáról számolt be, amit az óceáni áramlatok hoztak létre. A kutatók ekkor már azt is feltételezték, hogy hasonló jelenség alakulhat ki az óceán minden olyan részén, ahol az uralkodó óceáni áramlat viszonylag állandó víztömeget zár közre.

1. kép: A Nagy Csendes-óceáni Szemétsziget elhelyezkedése

Majdnem 10 évvel később, 1997-ben Charles J. Moore hazafelé tartott egy vitorlás versenyről, mikor hatalmas kiterjedésű lebegő hulladékszigetre bukkant.

„Ahogy a fedélzetről bámultam az óceán vizét, azzal szembesültem, hogy amerre csak szemem ellát, műanyag lebeg a felszínen. Hihetetlennek tűnik, de nem találtam egyetlen tiszta pontot sem. Mindegy, milyen napszakban néztem le, műanyag hulladék lebegett mindenütt: palackok, kupakok, csomagolóanyagok…” – nyilatkozott később a Natural History-nek.

Moore azonnal értesítette Curtis Ebbesmeyer oceanográfust, aki a jelenséget elnevezte "Eastern Garbage Patch"-nek („Keleti Szemét Folt”) mára azonban Great Pacific Garbage Patch (továbbiakban Nagy Csendes-óceáni Szemétsziget) néven vált ismeretté a terület.  

 

Méret

A Nagy Csendes-óceáni Szemétsziget pontos mérete a mai napig ismeretlen. Habár a nagy darabok könnyedén észrevehetők, a hulladék nagy része apró műanyag darabokat tartalmaz, ami vagy szuszpendált formában van jelen, vagy pedig éppen csak a vízfelszín alatt lebeg. Ez az oka annak, hogy a műholdak és repülőgépek által készített felvételeken észrevétlen marad a szeméthalmaz.

2. kép: lebegő hulladékok a vízfelszínen

 

Mivel a szemétsziget méretét mintavételezéssel határozzák meg, különböző információkat találhatunk róla: a becslések 700 000km²-től egészen 15 000 000 km²-ig terjednek. (cirka 7 illetve 15 Magyarországnyi terület). Habár egyes média hírek szerint a szemétsziget „kétszer akkora, mint az Egyesült Államok”, a legutóbbi felmérés- a National Science Foundation szponzorálásával- ezt cáfolja: eszerint az érintett terület körülbelül kétszer akkora, mint Hawaii (56 000 km2, azaz 60%-a Magyarország területének). A különbségek abból adódnak, hogy nincs éles határvonal a „normál-” illetve a „magas koncentrációjú szemétszint” között, azaz nehéz megállapítani a szemétsziget tényleges határvonalát. Ezáltal a pesszimistább kutatók nagyobbnak, az optimistábbak kisebbnek vélik a területet, azonban a létezését még a legpozitívabbak sem cáfolják.

 

Összetétel

Egy 2001-es tanulmány - Charles Moore együttműködésével- a vízfelszínen és alatta 334 721 darab műanyagot számolt össze négyzetkilométerenként. Ezek átlagos nagysága 5mm x 5mm, azaz ha puzzle-ként összerakosgatnánk őket, csupán 8m²-t kapnánk km²-ként. Azonban az élővilágra a legnagyobb veszélyt pont ezek az apró darabok jelentik (lásd később). Újabb aggodalomra ad okot, hogy a legtöbb mintavételi helyen a műanyag koncentrációja 7-szer magasabb volt a helyi zooplankton koncentrációjánál.

A nagy csendes óceáni szemétsziget az egyike annak a néhány helynek az óceánon, ahol a kutatók közvetlen vizsgálhatják a műanyag fotodegradációjának (fény általi lebomlásának) hatásait. A fotodegradálódó műanyag egyre kisebb darabokra bomlik szét és a folyamat egészen molekuláris szintig folytatódik. Bizonyos idő elteltével mérete eléri azt a nagyságot, amit a vízfelszín közelében élő állatok már le tudnak nyelni. Ezáltal az általunk kidobott hulladék belép a táplálékláncba. Ráadásul néhány műanyagfajta viszonylag rövid időn belül-kb. egy év- belül elbomlik s eközben potenciálisan toxikus vegyületek (biszfenol-A, PCB-k) mosódnak ki belőle.

3.kép: Változatos hulladékösszetétel: a képen egy kidobott játékmackó lebeg a felszínen

Hatása az élővilágra

A szemétsziget káros hatása az élővilágra vitathatatlan. A gyorsan bomló műanyagok toxikus vegyületekkel árasztják el a környező vizeket, az időállóbbak pedig az állatok gyomrában végzik. Több esetben a kutatók feltárták az elpusztult madarak tetemét és gyomrukban tömérdek mennyiségű műanyagot találtak. (4. kép) Ugyancsak kutatók találtak rá arra a teknősre, mely valószínűsíthetően fiatal korában beszorult egy műanyag palackba, így ahogy növekedett, teste kénytelen volt deformálódni az életben maradásért (4. kép).

4. kép: Egy tengeri madár teteme, melynek gyomrában nagy mennyiségű műanyaghulladék található valamint egy teknős, amelyegy műanyag flakon áldozata lett  

 

Emellett az apró műanyagok képesek adszorbeálni különböző szerves szennyezőanyagokat (DDT, PAH, PCB-k). Mérgező hatásúak, illetve hormonális problémákat is okoznak. Ezek a toxikus vegyületeket tartalmazó műanyagok a tápláléklánc által a nagyobb halak szervezetébe is bejut, amelyek közül nem egy a mi tányérunkra kerül. A kutatók szerint legalább 267 faj érintett a szennyezésben, köztük tengeri madarak, halak és teknősök.

 

Zárás

A Nagy Csendes-óceáni Szemétsziget nem egyedi eset a Földön: hasonló jelenséget észleltek az Indiai-illetve az Atlanti-óceánon is. A fogyasztói társadalom mértéktelen és felelőtlen szemetelése, a Föld erőforrásainak kimerítése valamint az élőlények állandó pusztítása olyan következményekkel járhat, melyekre a legnagyobb kutatók sincsenek felkészülve. Cikkemet egy rövid, de annál tanulságosabb idézettel zárom:    

 

" Vigyázzatok a patak tisztaságára, mert egyszer megfordul a vizeknek folyása, és nyakatok közé zúdul a sok szemét!"

Forrás: en.wikipedia.org
            youtube.com

Szlovákia, Stratena képekben

Titokzatos tengeri lények II. - Világító állatok

Titokzatos tengeri lények II.

Világító állatok

Igen keveset tudunk még a mélytengeri élőlények világáról. Ennek legfőbb oka az, hogy kutatásukhoz speciális felszerelés szükséges, ami lehetővé teszi az örök sötétség, az óriási víznyomás és az alacsony hőmérséklet elviselését. Ennek ellenére már a 20. század elejétől születtek feljegyzések a nagyobb mélységű tengerek élővilágáról. William Beebe, amerikai zoológus 1930-tól kezdte merüléseit, mikor is egy másfél méter átmérőjű, acélfalú búvárgömbben eresztette le magát egy láncon egészen 925 méterig. Egyik merülése alkalmával született az alábbi feljegyzés:

„ … Az üvegen át egy körülbelül dió nagyságú, ragyogó fényre figyeltem fel, amint állandóan felém közeledett, mindaddig, míg egyszer csak váratlanul, hirtelen szétrobbant, hogy fejemet rémülten kaptam vissza az ablaktól. Mint utóbb kiderítettem, a közeledő szervezet hirtelen beleütközött az ablak felületébe, s az ütközés okozta gyors védekezési reflex kápráztató fénycsíkok százaitól szikrázó fényfelhő kilövellésére serkentette. ”

1. kép: Világító tengeri  élőlények

Akkoriban a zoológusok kizárták az élet megjelenését ilyen mélységben, de Beebe és kortársai által kiderült, hogy a mélytenger nem is olyan sivár, mint amilyennek hitték. Megfigyelései a világító halakról későbbi kutatások alapja lett: Milyen mechanizmus segítségével bocsátják ki a fényt a halak? Mi célból?  Beebe követői a mélyből felhozott állatokat felboncolva, részben mikroszkópon keresztül, részben biokémiailag is megvizsgálva derítették ki a fénykibocsátás titkát.

A biolumineszcencia olyan folyamat, amelynek során valamely élő organizmusban egy kémiai reakció fény (foton) kibocsátásával jár. A világításnak számos, a túlélést segítő szerepe van: a táplálék csalogatása, a támadó elijesztése, párválasztási segédeszköz, de akár egyszerre több funkciót is betölthet ezek közül. Az élővilágban gyakori jelenség, hogy fényt bocsátanak ki az egyes élőlények: baktériumok, gombák, algák, rovarok, rákok, halak, tehát a legkülönbözőbb fejlettségű rendszertani csoportok tagjainál lehet megfigyelni, hogy valamilyen okból világítanak.

A fénykibocsátó szervek egy részében mélytengeri világító baktériumok milliárdjait találták (ilyenek a Photoblepharon és az Anomalops genus fajok). Ők a gazdaszervezettel szimbiózisban élnek, testnedveiket fogyasztva vegyi átalakítás során termelnek fényt. Ez az együttélés mindkét fél számára előnyös: a baktériumok védelmet és biztonságot kapnak a halaktól, a halak pedig a világítás előnyeit élvezhetik. Viszont ezek a baktériumok állandóan világítanak, ami a hal számára kedvezőtlen lenne, ugyanis így az ellenségei könnyen megtalálnák. Ennek elkerülése végett egy bőrredővel eltakarja a baktériumokat, így amikor világítani akar, akkor csak elhúzza ezt a fedőt, amikor veszélyt érez, akkor meg eltakarja a baktériumokat rejtő részt.

A fénykibocsátás másik módja, hogy a világító állat maga termeli a fényt egy fénykeltő anyag, a luciferin oxidálásával, amit a luciferáz enzim végez energia felhasználásával. Az ehhez szükséges oxigént az állat vérkeringése szolgáltatja. A folyamat során hideg fény keletkezik, ami azt jelenti, hogy a hőtermelés minimális, az energia 80-90%-a fény formájában szabadul fel.

A világítószerv legegyszerűbb formája a bőr gödreiben termelődő világítónyálka. Ezek az apró szervek a bőrben elszórtan helyezkednek el, négyzetcentiméterenként akár húszezres gyakorisággal. Sok mélytengeri hal velük képes testét és fogait megvilágítani. A kardfogú viperahal (Chauliodus sloani) (1. kép) szájában 350 nyálkatermelő gödröcske van, többnyire a szájpadlásán. A kisebb élőlényeket a szájában lévő fény odavonzza, így már gyerekjáték a vadászat. A fénykibocsátó váladék, amit mélytengeri tintahalak és úszórákok (Hasadtlábú rák, Munidopsis beringana) használnak, egy speciális mirigy terméke. A fényrobbanás során a kibocsátó szervek csöves vezetékkel nyílnak a külvilágba, a záróizmok összehúzásával préseli ki az állat magából a világító nyálkafelhőt.

2. kép: a) viperahal és b) kristálymedúza (Aequorea victoria): utóbbi kék fény hatására zöld fényt bocsát ki magából, a szervezetében található zöld fluoreszkáló fehérje, a GFP miatt.

A kibocsátott fény különböző hullámhosszúságú, azaz más-más színű is lehet. Az alvilági lámpáshal (Myctophum punctatum) testének oldalán lévő felső világító sor vörös, kék és ibolyaszínű, míg az alsó sor vörös és narancsszínű fényt bocsát ki. Az állat hasoldalán lévő világító pontsor planktonrákokat és egyéb apró állatokat csalogat, amiket a hal időnként gyors mozdulattal bekap.

Számos tengeri és szárazföldi faj képes fényt kibocsátani különböző módokon. A későbbi kutatások árnyaltabb képet adnak erről a folyamatról, ugyanis kiderült, hogy a luciferinek kémiailag nem egységes vegyületek, tehát egy világító alga egészen más vegyületet használ lámpásnak, mint egy világító rák, vagy egy hal. Mai napig is folynak hasonló kutatások ebben a témában, különösen foglalkozva azzal, hogy miként alakult ki az evolúció során ez a különös tulajdonság.

Forrás:

Lányi György: A vizek gyilkosai – A szörnyek világa

http://www.divecenter.hu/

www.wikipedia.hu

Itt az ősz-bőgnek a szarvasok!

Itt az ősz-bőgnek a szarvasok!

    Ha manapság alkonyatkor az erdőbe merészkedünk, már hallani a szarvasbikák mély, zengő bőgését, ami számunkra azt jelzi: itt az ősz! Hazánk legnagyobb szarvasféléje, a gímszarvas (Cervus elaphus) üzekedési időszaka szeptember elejétől október derekáig tart és megindulásában az időjárási tényezőnek (lehűlés) fontos szerepe van.

1. kép: Ereje teljében lévő, bőgő szarvasbika

     A szarvasbika augusztus végére jelentős tartalék tápanyagot halmoz fel, ezzel készülve a két hónapig tartó éhezésre, ugyanis az üzekedési időszak alatt a bikák nem, vagy csak alig táplálkoznak, ezáltal testtömegük akár 20%-át is elveszthetik. Így azok a bikák, akik nem megfelelő kondícióval kezdik a párzási időszakot vagy elpusztulnak, vagy annyira legyengülnek, hogy később a tél végez velük.

    Párzási időszakra a bika agancsa a februári levetés után újra kifejlődik, nyaka erőteljesen megvastagszik. Szem előtti mirigye jellegzetes szagú, pépszerű váladékot választ ki, amelyet fákhoz dörgöl, ezzel jelölve ki bőgőhelyét. Ezt a szagot áthatja a has alján érezhető, fokozott ondó- és vizelettermelés szaga, és e kettő együttesen alkotja az úgynevezett „rigyetési szagot”.

    Azt a helyet, ahol a bika előzőleg már rigyetett, megtartja a következő évre is, az ilyen helyeket „rigyető helyeknek” nevezik. Ennek közelébe rejtőznek a tehenek általában 6-12 fős csapatokban. A bika fel-alá járkálva szagolja, hová vonultak a tehenek, majd megtalálva őket a gyengéket elüldözi, a kiválasztottakat viszont szorosan maga mellett tartja. Az így kialakult háremet a vezérbika minden áron próbálja megvédeni az érkező riválisoktól. A küzdelem általában a következő lépésekből áll:

1) Akusztikus kapcsolatfelvétel - bőgés

2) Optikai kapcsolatfelvétel – egymás megpillantása

3) Körözés

4) Párhuzamos menetelés egymástól 5-10 méternyire

5) Agancsbemutatás

6) Összecsapás

A harc során leszegezett fejjel, dühösen rontanak egymásnak. Agancsaik összefonódnak és addig „tologatják” egymást, amíg egyikük fel nem adja. Gyakran órákon át, döntetlenül folyik a harc, de néha megesik, hogy a bikák halálosan megsebzik egymást. Előfordult már olyan eset is, amikor a két agancs annyira egymásba akadt, hogy mindkét szarvas elpusztult. Végül a győztes bika elkergeti a vesztest és visszatér háreméhez.

        Párzáskor a tehén kissé szétvetett hátsólábakkal és félrebillentett farokkal várja a közeledő bikát, de a sikeres megtermékenyítés kemény feladat:  körülbelül egy tucat próbálkozás szükséges hozzá. A vemhesség ideje egyedenként és élőhelyenként eltérő, általánosságban 230 és 240 nap közé esik. Az ellés május-június tájt megy végbe, ekkor a tehén csupán egyetlen borjúnak ad világot, az ikerterhesség nagyon ritka. Az újszülött 15kg körüli és negyed órával később már fel is áll. A tehén szagról ismeri fel borját, akit 6-8 hónapig szoptat. A fiatal borjú a legközelebbi ellésig anyjával marad, később vagy anyja csapatával él (tehén esetén), vagy csatlakozik a bikacsapathoz.

2.kép: Fiatal szarvasborjú bújik meg a fűben

    Az őszi szarvasbőgés különleges esemény a természetkedvelők számára. Több helyen szerveznek szarvasbőgés hallgató túrákat azok számára, akik közelről szeretnék hallani a bikák hívó hangját, amely-legyünk őszinték- csodálatos és ijesztő is egyben. Az alábbi videon egy öreg szarvasbika bőgését lehet meghallgatni:

Forrás:
http://www.hunterarchery.extra.hu/
Brehm: Az állatok világa
Wikipedia

Titokzatos tengeri lények I.

Titokzatos tengeri lények

A murénák világa

A mindenki által kedvelt, barátságos delfinek mellett kísérteties lények is lakják a mérsékeltövi és trópusi tengereket. A murénafélék (Muraenidae) az angolnaalakúak (Anguilliformes) rendjébe tartozó család, amibe csaknem 190 faj tartozik. Hosszú, kígyószerű testük akár 3 méterre is megnőhet (1. kép).

1. kép: A muréna kígyószerű teste: megtévesztő,

ugyanis a csontoshalak osztályába tartozik

Különösen a korallzátonyokat kedvelik, szűk üregekben tanyázva várják, hogy gyanútlan prédájuk arra kószáljon. Táplálkozásuk körül több rejtélyes kérdés is felmerült az őket tanulmányozó kutatókban.

A legtöbb ragadozóhal a vákuum-mechanizmus segítségével juttatja áldozatát a szájüregből a gyomorba: a „légüres teret” vagy rágóizmuk hirtelen megfeszítésével, vagy gyomruk kitágításával idézik elő, ezzel elegendő szívóerőt biztosítva a táplálék továbbhaladásához. A muréna azonban nem képes erre, hiszen a korallzátonyok szűk üregeiben várakozva nincs elegendő hely a művelet megvalósításához. Akkor vajon hogyan jut a vergődő zsákmány az állat gyomrába?

A sokat kutatott kérdésre néhány évvel ezelőtt derült fény. 2007-ben, a Kaliforniai Egyetem kutatói, Rita Mehta és Peter Wainwright érdekes jelenségre lettek figyelmesek: egy második állkapocsra. Ugyan már régebben bebizonyosodott, hogy több mint harmincezer halfaj rendelkezik hasonló szervvel, az azonban meglepetésként hatott, hogy egyes fajok ezt előre is tudják nyújtani (2. kép).

2. kép: a muréna második állkapcsa a) nyugalmi b) előretolt állapotban.

Videokamerával rögzítették majd lassítva elemezték a folyamatot: első lépésként a muréna az elülső állkapcsában ülő tűéles fogaival megragadja áldozatát. Ezek a fogak a garat felé néznek, így a zsákmány képtelen kihátrálni az erős fogásból. A rögzítés után hátulsó állkapcsát előretolja - ami nyugalmi helyzetben koponyája mögött nyugszik -, megragadja prédáját, a garat felé húzza, majd könnyedén lenyeli. Ez a néhány tizedmásodpercig tartó folyamat a magyarázata annak, hogyan képesek akár a náluknál szélesebb halakat is elfogyasztani. Mehta és Wainwright további kutatásaikban arra keresik a választ, hogy pontosan mennyire képesek előrenyújtani állkapcsaikat.

Akad egy másik furcsaság is a murénák táplálkozása körül: többször rajtakapták őket, amint másik hal társaságában kutatnak préda után. Alkonyatkor jelet adnak egymásnak, hogy készen állnak a közös vadászatra, majd együtt pásztázzák a vidéket: amíg a muréna a korallüregeket járja, addig a ragadozó hal kint járőrözik. A vadászat mindkettejük számára sikeresebb, mint egyedül. Ennek oka, hogy a ragadozóhal jelenlétével megijeszti a kisebb halakat, amik a korallüregekbe menekülnek, egyenesen a muréna szájába. A muréna pedig az üregekben rejtőző zsákmányhalakat zavarja ki, egyenesen partnere szájába. Hogy ez az együttműködés miként alakult ki, illetve hogy a muréna pontosan milyen halfajokkal hajlandó együttműködni, még rejtély. És mivel az állatvilágban két különböző faj ilyen mélységű kooperációja felettébb ritka, további vizsgálatok alapja ez a jelenség.

A folyó kutatásokat nehezíti, hogy a murénák megfigyelése nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek első látásra tűnik. Remekül el tudnak bújni mindenféle méretű üregben, ráadásul rejtőzködő színük észrevételüket is bonyolítja. Ezen kívül az óvatlan búvárok olykor veszélyes sérüléseket szenvedhetnek. A hiedelmekkel szemben a balesetek bekövetkezésének oka nem az, hogy a murénák „vérszomjas szörnyetegek”. Inkább az, hogy ezek az állatok territórium-védők, így a lakóüregeikbe benyúló, betolakodó búvártól megpróbálnak a lehető leghatékonyabban megszabadulni: egy nagy harapással. Csupán néhány faj rendelkezik méregmiriggyel, így a mély, tépett seb elfertőződése általában nagyobb kockázatot jelent.

Habár, mint láthattuk, a murénák kutatása cseppet sem veszélytelen vállalkozás, számomra érthető, hogy egyes embereket magával ragadja ezen állatok különleges életmódja. Még jó néhány nyitott kérdés áll a lelkes biológusok előtt, ezért valószínű, hogy fog még a tudományos világ a murénákról szóló hírektől zengeni.

Forrás:
NatgeoWild- A murénák birodalma

www.origo.hu

Frkas János, Németh Szabolcs: Tengerbiológia

Egy különleges élőhely: Mangrove

Egy különleges élőhely:

Mangrove

Mangrove-jellegű életközösségek borítják a trópusi tengerpartok 60-70%-át, többek közt az indo-maláj térséget, az Atlanti Parti Esőerdő Rezervátum egy részét és É-Ausztráliát is. Ez az élőhelytípus olyan lassan mélyülő tengerpartokon alakul ki, ahol csekély a hullámverés vagy esetleg folyóbefolyás található.  Az itt őshonos növény-és állatvilág alkalmazkodott az egyedi életfeltételekhez, megküzdve egyrészt az ár-apály okozta tengerszint-ingadozással, másrészt a változó sókoncentrációval is.

1. kép: Tipikus mangrove táj: Míg a növényzet apály idején szárazra kerül és  láthatóvá válik a kusza, mindent átszövő gyökérrendszer,addig dagály idején majdhogynem a lombkoronaszintig ér a sós tengervíz.

Azt evolúció csodái

      Ezeket a tengeri mocsaraknak is nevezett élőhelyeket naponta kétszer (dagálykor) tenger borítja, emiatt a növények só tűrő képessége igen nagy. A felvett többlet sót vagy elhalt leveleikben raktározzák vagy levelükön speciális mirigyeik segítségével kristályos formában kiválasztják. Ezeket a szemcséket a szél lefújja, vagy az eső lemossa, véglegesen megszabadítva ezzel a növényt tőle (2/A kép). A mangrove fák anaerób (oxigénmentes) iszapban élnek, ezért kénytelenek talajból kinyúló légzőgyökereket (pneumatofórákat) ereszteni. A levegőt a kiálló gyökércsúcsokon lévő speciális pneumatódákon át veszik fel. Ennek a módosult gyökérnek másik funkciója a rögzítés biztosítása. (2/B kép)

Talán a legérdekesebb jelenség a növények szaporodása. A megtermékenyítést követően a mag kifejlődése, csírázása és magonccá fejlődése még a fán megtörténik (azaz elevenszülők!) és csak ezután hullnak le az iszapba és kapaszkodnak meg benne. Ez azért fontos, mert a növényeknek gyorsan kell gyökeret ereszteniük, különben a vízmozgás elsodorná őket a part mellől. Mivel a lehulló, már gyökeres növénynek a súlya jelentős, ezért azonnal belefúródik az iszapba.

      Nemcsak a növény, hanem az állatvilág összetétele is nagyon vegyes: míg a lombkoronaszintben szárazföldi fajok (madarak, hüllők, rovarok, majmok), addig a gyökereken helytülő tengeri állatok élnek.

2/A kép: Vörös mangrove ível át a Sonneratia alba légzőgyökerei felett Mikronéziában.

2/B kép: Sókristályok ültek ki a szürke mangrove levelére

Mangrove és az ember

      A Földön ritka az olyan élőhely, amihez az ember ne nyúlt volna hozzá. Nem történt ez másként a tengeri mocsarakkal sem. Egyrészt gazdag hal- és rákállománya, másrészt keményfaanyaga miatt kedvelt célpont a part menti lakosság számára. Az elmúlt évtizedek során az ázsiai mangrove erdők közel felét kiirtották, helyüket rizsföldek, garnélarák aqua-kultúrák és beépítet területek foglalták el. Ezen monokultúráknak biológiai diverzitása nagyban különbözik az eredeti élőhelyétől, jóval kisebb fajszámmal rendelkeznek. Ezáltal kiszorul rengeteg olyan faj, amelynek korábban a mocsárerdő adott otthont.

      Emellett az embereknek is fontos, hogy a mangrove erdők fennmaradjanak, ugyanis 75%-kal csökkentik a partra verődő hullámok energiáját. Az általuk szegélyezett szigetek bizonyos fokig védettséget élveznek a nagyobb viharok és tornádók ellen. A 2004-es Indiai-óceáni cunaminál is döntő szerepet játszottak több partrészen a veszély elhárításában.

A WWF 2005 tavaszán tanulmányt jelentett meg „Zöld újjáépítés” címmel, melynek célja a cunami sújtotta területek környezettudatos újjáépítésének segítése. Ehhez kapcsolódóan négy nemzetközi természetvédelmi szervezet 2005 decemberében mutatta be a „Zöld part” (Green Coast) programot, amely a mangrove erdők, mint természetes partvédő falak, újratelepítését szorgalmazza. Céljai közt szerepel emellett az erdőirtás megállítása, a fenntartható erdőgazdálkodás megteremtése, valamint a kisebb léptékű, úgynevezett szelíd mezőgazdálkodás és halgazdálkodás megteremtése is.

Forrás

http://www.geographic.hu/Termeszet/2005/12/Egy_evvel_a_cunami_utan_zold_ujjaepites
http://photography.nationalgeographic.com/photography/

Farkas János, Német szabolcs: Az Adriai-tenger élővilága, Bevezetés a tengerbilógiába

http://www.greenfo.hu/